Sarkady Kamilla és Nyáry Péter – “Színről színre” – a bibliodrámáról

A bibliodráma eredetéről és gyökereiről

A biblio-val kezdődő összetett szavakban (pl. bibliofil, bibliográfia, bibliotéka stb.) a “biblio” előtag könyvvel kapcsolatos fogalomra utal. Ebbe a sorba illeszkedik a biblioterápia szó is; ez könyvből származó, vagyis irodalmi szövegek felhasználását jelenti, abból a célból, hogy a személyes megközelítés útján kerüljünk közelebb a szöveg tartalmához – és ez akár gyógyító hatású is lehet. Ugyanez mondható el a bibliodrámáról, ahol a személyes megközelítés útja az eljátszás – elvileg bármilyen szövegé. A bibliodrámának azt a fajtáját, amelynek kimondott célja a Biblia szövegeinek és történeteinek földolgozása, akár bibliadrámának is nevezhetnénk. Ez az elnevezés a bibliakör, bibliafordítás stb. szavak analógiájára kifogástalan és pontos lenne, mégis – talán elsősorban német hatás miatt – a bibliodráma szót használjuk.
A bibliodráma tehát a Biblia történeteinek dramatikus megjelenítését jelenti csoportos keretben. A beavatottak számára hangzása sejteti kötődését is ?-egyrészt teológusok művelik, másrészt pszichodramatikusok, pszichológusok. Eredői is kétirányúak. Messzebbre visszanyúló ágának gyökere a középkorból származó vallásos színjátékból ered, a fiatalabb pedig az e században keletkezett pszichodrámából.

A vallásos színjáték nyomai egészen a kora középkorig vezethetők vissza. Ősi formája a keresztény liturgiában megjelenő dramatikus igehirdetés, amikor a szentbeszédben a történetet nemcsak elbeszélték, hanem párbeszédes formában megpróbálták az egyes szereplők szavai mögött rejlő érzéseket, gondolatokat is kifejezni. Ebből fejlődött ki a tizenkettedik században a liturgikus játék, elsősorban a két fő ünnephez, a karácsonyhoz és húsvéthoz kapcsolódóan, majd a templom falain kívülre kerülve kialakult a misztériumjáték. A képes bibliákhoz és a templomok falait díszítő képekhez hasonlóan a dramatikus előadás is kiváló eszköz volt egyrészt a történetek megismertetésére az írni-olvasni nem tudó rétegekkel, másrészt az érzelmi átélés lehetővé tételére. Lassan mind ó-, mind újszövetségi történetekkel gazdagodott ez az előadási forma, melynek virágkora a tizenhatodik század elejéig tartott, hogy aztán mint színjátéktípust a népi passiójáték illetve az iskoladráma, vagy iskolai színjáték őrizze meg és fejlessze tovább.

A bibliodráma nemcsak dramatikus előzményeiben őrzi ezeket a gyökereket, hanem előadási formájában a mai napig meg is tartja. Erre utal például, hogy a vallásos színjáték egyik színpadi formájáról, a mellérendelt vagy szimultán misztériumszínpadról ezt olvassuk: valamennyi játékos “… elfoglalta a számára kijelölt helyet; Pilátus házában tartózkodott például Pilátus a katonáival és feleségével. Azok a színészek, akik éppen nem vettek részt a cselekményben, a maguk házában tartózkodtak. Amikor változott a színtér, megelevenedtek az egyes házak, vagy a szereplők egy másik házhoz is átvonulhattak, ahogy a játék megkívánta.” (Hont 1972.)

Még mindig a vallási gyökereknél maradva, a bibliodráma gyakorlatával egybecsengő, érdekes felfogásbeli hasonlóságot mutat Loyolai Szent Ignácnak a szentírási szövegekről való elmélkedésre vonatkozó, a lelkigyakorlatokban ma is használatos tanácsa: “Ha pl. arról az evangéliumi eseményről elmélkedem, amelyben Jézus meggyógyítja a vakon született embert (Jn 9,1-41), akkor elképzelem az utat, ahol a vak ült, megrajzolom alakját, ruháját, Jézust és tanítványait, amint elhaladnak mellette. Ne féljünk attól, hogy elképzelésünk lényegtelen részletekben nem felel meg a történeti valóságnak, hiszen az imában elsősorban nem a történelmi rész-igazságok, hanem az örök valóságok felé tájékozódunk.” (Békési stb. 1985.)

A bibliodramatikus megközelítés másfajta utat kínál a Bibliához, mint a tudományos vizsgálódás, a szövegkritikai elemzés, előadás hallgatása vagy a szöveg mondanivalójának közös megkeresése bibliaóra, bibliakör formájában – mégpedig a személyes átélés, megtapasztalás útját. Csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a dramatikus szemléletmód egyébként is jelen van a katolikusok liturgiájában, konkrétan a misében, azáltal, hogy a jelenlévők egyénenként újra átélik az utolsó vacsora történetét és együttes élményként részesülnek a misztériumból.

A bibliodráma másik gyökere a pszichológia irányából, Moreno pszichodrámájából nőtt ki. Közismert tény, hogy Moreno maga nem volt vallását gyakorló ember, de szülei szefárd zsidó hagyomány szerint nevelték, és ez meghatározta a világhoz, Istenhez, a valláshoz való kötődését és viszonyát. Istennel sokkal közelebbi volt a kapcsolata, mint keresztények számára elképzelhető lenne – szinte baráti. Szerepcserében Isten helyébe képzelte magát, az ő nevében érzett, gondolkodott. Így volt képes megírni “Az Atya testamentumát” is, és ezt a prófétikus-didaktikus ihletésű himnuszát mindvégig legfontosabb alkotásai egyikének tartotta (Geisler 1999). A világért, az emberekért érzett felelőssége, az univerzummal érzett egysége, a minden emberben élő kreativitás gondolata mélyen átitatja a pszichodráma szellemiségét is.

A bibliodráma kialakulása

A bibliodráma első kísérleteire a huszadik század hatvanas éveinek közepén került sor Németországban, és a hetvenes évek közepétől beszélhetünk a műfajjal való rendszeres foglalkozásról. Ezek az első kísérletek a protestáns egyházak köreiben történtek és céljuk az volt, hogy a hagyományosan élő, a Bibliáról különböző módokon való beszélgetés illetve biblia-feldolgozás vonalán haladva újszerűvé és befogadhatóvá tegyék a bibliai történetekkel való találkozást. Ennek eszközéül a játékot javasolták. Így az első bibliodráma-alkalmak gyermek-istentiszteletek, ifjúsági csoportok illetve vallástanárok képzése keretében zajlottak. A módszereket a pedagógiai szerepjáték és a színház-pedagógia eszköztárából merítették. Kezdettől fogva fölismerték, hogy az élményszerűséget növeli, ha a kiválasztott történetre mozgással készítik föl a résztvevőket, a testtel való munka ugyanis nem a racionalitás felől közelít meg egy történetet vagy helyzetet, hanem egy másik szinten éri el az embert. Ugyanígy fontos volt, hogy a szöveggel való találkozásnak sok időt hagyjanak, kibontva a benne rejlő szavak jelentését, az árnyalatok fölfedezését. Azt is hamar tudatosították, hogy a bibliai történet lejátszása során átéltek szoros kapcsolatban vannak az egyéni életeseményekkel, valamint a történetekre rárakódott beidegzett értelmezésekkel ? ezek új szemmel való meglátása terápiás hatást is kiválthat. Egyértelmű volt az is, hogy nem korhű színházi körülmények között kell a történeteket lejátszani, hanem a minimális, szinte csak jelzésszerű díszlet, jelmezek és kellékek elégséges feltételei a játék megvalósulásának. Így kerültek be a bibliodráma eszköztárába a Feldenkrais-féle, mozgással foglalkozó iskola elemei, a strukturalista nyelvelmélet és szövegértelmezés módszerei, a huszadik századi színházművészet megújítását célzó törekvések – Brecht, Brook és Grotowski munkájának – eredményei.

Petzold és Zacharias a morenoi pszichodráma művelőiként járultak hozzá a bibliodráma kialakulásához. Ők a pszichodrámát, mint terápiás csoportmódszert alkalmazták több területen, így különböző vallási neurózisok, lelki zavarok és konfliktusok terápiájaként, teológusokból álló csoportokban, illetve azzal a módszerrel, amit vallásos pszichodrámának neveztek el. Ez utóbbi lényege, hogy a bibliai történet mintegy starterként szolgál az egyéni játékhoz, nem a bibliai szöveg transzcendens üzenetének kibontásán vagy megértésén van a hangsúly, hanem a történetben rejlő archetipikus helyzet fölhasználásán. Ha például azt a történetet vesszük kiindulási alapul, amikor Ábrahám Izsák föláldozására kap utasítást, lehetőséget adunk a csoportnak annak átélésére, hogy a szülők milyen sokféle és mennyire különböző módon képesek gyermekük föláldozására. Ennek kapcsán a résztvevők felidézhetik személyes élettörténetükből azokat a momentumokat, amikor szüleik a pályaválasztás, a párválasztás vagy az élet bármely más területén befolyásolták őket, esetleg saját karrierjük érdekében mulasztásokat követtek el velük szemben és ilyenformán mintegy “áldozatokká” váltak. Természetesen a módszer lehetőséget nyújt a csoporttagok vallási problémájával, istenkapcsolatával való foglalkozásra is a pszichodráma eszközeivel. Ez a felfogás áll a legközelebb a protagonista-centrikus bibliodráma-játékhoz.

Mind a németországi törekvések, mind az időközben az Egyesült Államokban megindult bibliodráma-módszer szem előtt tartotta a műfaj alkalmazásának lehetőségét a más vallású emberek, illetve a különböző keresztény felekezetű hívők közötti ökumenikus párbeszéd felhasználására.

A bibliodráma mai állapotát tekintve rendkívül sokféle irányzattal találkozunk. A bibliai szerepjátéktól kezdve a protagonistát a középpontba helyező bibliodráma játékig, a szöveget több oldalról – asszociációk, zene, mozgás, rajzolás, agyagozás – megközelítő, leginkább gestalt-elemekkel dolgozó, a befelé fordulást elősegítő módszertől a kifejezetten színházi előadás létrehozására irányuló “bibliai színház”-ig, a teológia és a hermeneutika legújabb eredményeit fölhasználó irányzattól a feminista felfogású bibliaértelmezésig. Rendszeres bibliodráma-találkozók, kongresszusok, szakmai fórumok adnak helyt a tapasztalatok cseréjéhez, az eredmények szakmai publikációkban, rendszeresen megjelenő periodikákban látnak napvilágot.

Mindezek alapján elmondható, hogy a harmadik évezred hajnalán virágzó bibliodráma- mozgalomról beszélhetünk a német nyelvterületen.

Saját bibliodráma-utunk

A bibliodráma műfajának Magyarországon való meggyökereztetése Tomcsányi Teodóra nevéhez fűződik, aki egyik németországi útja során részt vett bibliodráma-alkalmon, és érdemesnek tartotta, hogy a kilencvenes évek elején induló HÍD Családsegítő Központ programjának keretében elindítson ilyen jellegű csoportokat. Az első fecske egy ifjúsági csoport volt, ennek keretében Frenkl Sylvia és Kónya Olga vezették a játékokat. Ezt követte egy már bevallottan arra a célra verbuvált csoport, hogy módszeresen ismerkedjen és a saját keretein belül fölkészüljön a bibliodráma vezetésére. Itt a játékokat Dóra vezette, teológus vezetőtársa Debrecenyi Károly István volt. Több külföldi szakember mellett rövid időn belül kétszer is tartott szemináriumot Wolfram Mavers professzor, ahol a gyakorlat mellett már az elmélet is szóba került. Mi magunk ennek a csoportnak a keretei között kaptunk kedvet ahhoz, hogy saját csoportot indítsunk érdeklődők számára. Úgy gondoltuk, megfelelő párost alkothat egy – a hit dolgaiban is jártas – gyakorlott pszichodramatista és egy teológiát végzett, a pszichodrámában is jártas vezető. Mindkettőnket megragadott az a fajta más út a Bibliához, amit a bibliodráma jelentett az addig ismert hagyományos megközelítési módokkal szemben.

Az első években, 1993 és 1995 között, többféle módszerrel próbálkoztunk. Az első üléseken a történetet a csoport a helyszínen választotta ki és stegreif-típusú játékkal játszotta el. Egy idő után nekünk, vezetőknek hiányérzetünk támadt, mert azt észleltük, hogy a forró pontokon nem mélyült a játék, és így sok lehetőség kiaknázatlan maradt. A csoporttagok ugyancsak kielégületlenek maradtak, ugyanis kevéssé volt módjuk személyes problematikájuk mélyebb átélésére.

Így a következő évtől kezdve tematikus csoportüléseket tartottunk, hogy mindenki – vezetők és tagok egyaránt – fel tudjon készülni a találkozóra. Ezek közül az elsőnek a témája Péter apostol személye volt. Ekkor gyakran használtuk azt a technikát, hogy megkerestük a bibliai szöveg magvát és a kiscsoportok – saját impulzusaiknak és érzelmeiknek megfelelően – különböző saját történeteket és helyzeteket mutattak meg. Ugyanannak a motívumnak több nézőpontból történő megközelítése hozzásegített ahhoz, hogy egy gondolat gazdagságát, sokszínűségét, személyenként fölfedezett igazságát meglássuk.

Ezután új módszerrel kísérleteztünk, mert fontosnak tartottuk, hogy a csoportnak befelé fordulást kínáljunk kevés akcióval, lassú lépésekkel haladva. Ennek témájául a keresztények alapimádságát, a Miatyánkot választottuk, ahol minden egyes gondolat illetve kérés egy alkalom témája lett. Ebben az évben sokat dolgoztunk gestalt-elemekkel.

A közben megrendezett négynapos bibliodráma-találkozók is – amelyeken lehetőség nyílt folyamatában átélni egy történetet (Jónás), vagy sok időt hagyva a csoport tagjainak a befelé fordulásra, eljuttatni őket aktuális problémájukhoz (a 139. zsoltár kapcsán), – abban erősítettek meg minket, hogy a legtöbbet akkor kaphatja egy alkalomtól a résztvevő, ha módjában áll találkozni egy bibliai szereplő bőrében a saját témájával, és ennek megélésére készülni tud. Erre az időre a csoport magja is állandósult, ami lehetőséget adott arra, hogy jól megismerjük a tagokat. Arra jutottunk, igyekszünk úgy alakítani a szcénákat, hogy az adott estén legalább egy résztvevő a lehető legtöbbet élje át személyes problémájára vonatkozóan. Így jutottunk el a protagonista-centrikus bibliodrámához, amikor egy téma, egy történet, illetve egy szereplő köré szerveződnek az év találkozásai, és egy alkalommal mindenki főszereplő lehet. Azt, hogy erre mikor kerül sor, az első összejövetelen határoztuk meg, amikor a csoport tagjai imaginációban vagy szimbólum segítségével kiválasztották azt a bibliai szereplőt vagy történetet, illetve egy adott történetnek azt a pontját, amelyik leginkább kapcsolódott életük fontos kérdéséhez. A témákat mindig egy-egy tanévre hirdettük meg, így került sor a nemzedékek közti kapcsolat, családon belüli viszony sorozatra, Mózes életének eseményeire, Dávid alakjára, a Námán-történetre.

2000 őszén bibliodráma-műhelymunkára hívtunk ismerőseink közül olyanokat, akik csoportokat vezetnek, illetve a hozzánk járók közül azokat, akik idővel szívesen vezetnének csoportot. Itt lehetőség nyílt próbavezetésre és a szakmai tapasztalatok kicserélésére.

Miért épp a Biblia?

Biztonsággal állíthatjuk, hogy minden irodalmi mű eljátszható dramatikusan, és hordoz olyan értéket, mely kisebb-nagyobb rezgéssel rezonál az emberi lélekben. Vajon miért tartjuk akkor a Bibliát annyira kiemelt helyen, hogy az utóbbi években az Ó- és Újszövetség történeteinek megjelenítésére új műfaj – a bibliodráma – született, és fejlődése láthatólag nagy perspektívát rejt?

Műfaját tekintve a bibliodráma és a mesedráma nagyon közel áll egymáshoz. A feldolgozás alapjául szolgáló bibliai történetek vagy mesék egyaránt szimbólumokból épülnek fel, archetipikusak, nagy földrajzi területek közös kultúrkincsei, mély, megérlelt emberi problémákat hordoznak. Földolgozásuk technikája is hasonló, és mindkettő alkalmas arra, hogy megérintse a csoporttagok érzelmeit. A kettő közti különbség mégis abban áll, hogy a Biblia “szent” könyv, a hívő emberek számára Isten és ember közös történetét, szövetségüket, az üdvtörténetet tartalmazza. Ezáltal a benne leírtak egy más szintű értelmezést is jelentenek, utat a transzcendens felé.

A kérdés továbbra is így hangzik: miért épp a Bibliát alkalmazzuk dramatikus feldolgozásunkhoz? Nyilván erre nem adható egyetlen válasz; felsorolunk néhányat, aminek nagy szerepet tulajdonítunk:

Kollektív és családi tudattalan
Az Ószövetség i.e. 1200 és 100 között keletkezett, jó ezer év írásait foglalja magába, az Újszövetség az i.sz. első század második felében íródott. Az Ótestamentum maga három vallás, a zsidó, a keresztény és az iszlám forrása, így e könyvek meghatározóak Európa, Amerika és a Közel-Kelet kulturális fejlődésére. Az irodalmi, képzőművészeti, zenei alkotások jó részének megértése elképzelhetetlen a Biblia ismerete nélkül, és ezeken keresztül a nem vallásos emberek számára is jól ismertek az ó- és újszövetségi történetek, személyek. A Biblia beleivódott erkölcsünkbe, ünnepeinkbe – vagyis archetípusként kollektív tudattalanunk részévé vált. Az elmúlt évtizedek materialista és ateista világnézetét sok olyan ember is magáévá tette, akinek szülei még hívők voltak. Így egy, esetleg két generációval korábban a családok még otthonosan mozogtak az imák, ünnepi liturgiák (keresztelő, esküvő, temetés szertartásai), a népi vallásosság (betlehemezés, pünkösdölés) világában, vagyis a családi tudattalan őrzi azt a világot, amit a következő generáció már – tudatosan vagy kevésbé tudatosan ? elutasít.

Gazdag projekciós felület
A mese mellett a mítoszok világa áll közel a Bibliához, mivel hasonló archetipikus jelenségeket hordoznak, szimbolikusan ösztönzik az ént magasabb szintre emelkedni, vagyis a belső megújulást. A mítosz azonban azt sugallja, hogy rendkívüli és egyedi esetekről van szó, melyek általában tragikusan végződnek, és a sors ellen a mítoszok hősei semmit sem tehetnek. (Bettelheim 1985) A mesék és mítoszok szereplői a hasítási modellt tükrözik ? jók vagy rosszak, fehérek vagy feketék. Ezzel szemben a Bibliában szereplő halandók érzelmei, cselekedetei, ambivalenciái ismerősek a ma embere számára is. A bibliai történetek figuráinak sorsa nem végzetszerű, az illető tehet önmagáért, még Istennel is harcolhat (Ábrahám Szodoma és Gomorra város lakóiért többszörösen és sikeresen szembeszáll Istennel, Jákob testi erejével küzd meg Urával). A Biblia nagy elbukásokat tartalmaz, hatalmas belső és külső harcokat, nyomon követhetjük a szereplők lelki fejlődésének útját, azaz nagy projekciós felületet biztosít az olvasó számára a sokféle emberi kapcsolatban és helyzetben. A Biblia projekciós felület abban az értelemben is, hogy bár a transzcendens üzenet egyértelmű, ugyanabból a történetből eltérő értelmezés születhet egy nemzedéken belül, és generációk között is a hangsúlyok, nézőpontok változásával. Így a megfejtő ?önmaga problémáit találja a szövegben?. (Virág 1996)

Morális erő
Ugyanakkor a Biblia a maga ereje, tekintélyt árasztó üzenetei miatt a “felettes én” szerepét is betöltheti, különösen vallásos embereknél. Erre ad szép példát egyéni terápiáiból Virág Teréz, amikor az igék alkalmazásával nem a neurotikus tüneteket értelmezte, hanem a Biblia tekintélyével tudott magatartásváltozást elérni. Például egy jó intellektusú fiatal férfi esetében, aki a szüleihez fűződő érzelmi kapcsolatait túlértékelve minden szabad idejét velük töltötte, és akkor sem tudott ezen változtatni, amikor ez lassan számára is terhessé vált. A Teremtés könyvének igéje kapcsán: ?Ezért a férfi elhagyja atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, s egy testté lesznek? (Ter 2,24) megértette, hogy ez az emberi együttélésre adott első szabály, parancs ugyan a gyermekeknek szól, de a szülők kötelessége is, hogy ennek betartására neveljék utódaikat, mert a parancs a szülőt és a gyermeket egyaránt megvédi az incesztuózus kötődéstől. A bibliai vers megértése azzal konfrontálta a férfit, hogy anyja nehezíti meg a családról való leválását (Virág 1996).

A pszichodráma és a bibliodráma összehasonlítása

A következőkben nem az azonosságokat, hanem az eltéréseket vesszük szemügyre:

Rögtön a célt tekintve találunk különbséget. Az önismereti pszichodráma bevallottan önmagunk jobb megismerését és terápiát kínál, míg a bibliodráma az önismeret mellett a Biblia és a teológiai tanítás alaposabb megértését, az isteni üzenet közvetítését tűzi ki maga elé.
Eltér a feldolgozás folyamatának iránya is. A pszichodrámában egyéni játék esetén a protagonista saját élettörténetéből, csoportjátékban a csoport története az “itt és most”-ból indul ki, a feldolgozás folyamatában az egyéni általános szintre emelkedik. A bibliodrámában egy több ezer évvel ezelőtt született történetet aktualizálunk úgy, hogy a megírás során rögzített általánosságok válnak személyessé a játék során.
Egy protagonista játékban a szereplőnek saját élettörténete szálán “emlékeznie” kell arra, amit átélt, míg a bibliodrámában a történet által hordozott kollektív tapasztalatot élik újra a játékosok.
Különbözik a két műfajban a vezető koncepciója. A pszichodrámában a rendező kevésbé koncepciózus, a csoport aktuális hullámhosszára hangolódva teljes egészében alkalmazkodik a pillanatnyi helyzethez. A bibliodráma-vezető általában kész forgatókönyvvel érkezik, és a játék dramaturgiájába építi be a csoporttagok aktuális hangulatát, helyzetét, állapotát. Abban is van eltérés, hogy míg a pszichodrámában az önismeret érdekében mintegy “kötelező”, hogy a protagonista, illetve minden csoporttag visszajelezzen a szerepéről – összevetve a játék során tapasztaltakat a saját élettörténettel -, addig a bibliodrámában önismereti jellegű visszajelzésre nem kerül sor, a tudatosítás mértéke és szintje a játékosra van bízva.
A pszichodrámában egy protagonista-játék során a főszereplő a szereposztás révén “használja” a csoportot, az ő lelki panorámája tárul föl. A bibliodramatikus játékban nagyobb a tagok szabadsága a választott szerepben – akár el is térhetnek a megírt történettől.
A pszichodráma-játékban a szerep a konfrontálás eszköze, az önfeltárás során a játékos kiszolgáltatottá válik. A védelmet a játékot követő feldolgozás, elsősorban a sharing adja meg. A bibliodrámában a játékosnak lehetősége van elbújni a szerep mögé, az egyébként szégyellt, nem megmutatható én-részeket mintegy a történetben előre megírt szerep álarca mögött, vele identifikálódva élheti meg.
A pszichodráma saját szimbólumokkal dolgozik, a bibliodráma a bibliai szimbólumok ősi, archetipikus jelentését fedezi föl. A bibliodráma gyakran alkalmaz rítusokat, támaszkodva a közösségi élményre.
A pszichodráma nélkülözhetetlen eleme a csoportdinamika sodrása, a vezető kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket mind az önismeret, mind a terápiás hatás érdekében. A bibliodrámában a csoportdinamikai jelenségeket beépítjük a bibliai történetbe, és csak a legvégső esetben világítjuk meg az esetleges összeütközés hátterét.
A pszichodráma-folyamat következményeként csoportnorma alakul ki, a vezető saját etikáját nyíltan nem hangoztatja, bár természetesen erkölcsi rendszerét minden mondata hordozza. A bibliodrámában a Biblia etikájának normarendszeréhez viszonyítjuk mindazt, amit a játékban megéltünk és ez válik meghatározóvá az itt is meglévő csoportnormán túl.
A két műfaj közti technikai különbséget a folyamat jellege határozza meg, ezt a későbbiekben bemutatjuk.

A bibliodráma módszertana

A bibliodráma-ülés szerkezete alapjaiban megegyezik a pszichodrámáéval. Itt is három jól elkülöníthető fázist különböztetünk meg, a bemelegítés, a játék és az integráció szakaszát.

Bemelegítés
A mi gyakorlatunk szerint előre ismert témára gyűlik össze a csoport, és ez meghatározza a bemelegítés jellegét is. A jó egymásra-hangolódás érdekében a vezető kettős hívást ad. Egyrészt érdeklődik a tagok aktuális érzelmi állapota iránt, másrészt sajátos eszközökkel kezdi melegíteni a nap témájára a csoportot. Ugyanakkor figyeli, hogy milyen jelzések érkeznek a tagok részéről, amelyek a játékba beépíthetővé válnak.

Például egy karácsony előtti csoporttalálkozón a vezető bibliai verseket keresett az “ünnep”-pel kapcsolatban, és a tagok a saját hangulatuknak megfelelő igét választottak ki – ennek bemutatásával jelentkeztek be.

Gyakori, hogy a témának megfelelő szimbólumot választatunk, melynek “változását” az integráció szakaszában visszahozzuk. A szimbólumok lehetnek tárgyak vagy rajzolhatók.

Különlegesen fontos szerepe van a mozgásnak, a test észlelésének és érzékelésének. Testünk az a közös, kívülről-belülről egyaránt átélhető “anyag”, mely ma, a harmadik évezred elején is ugyanaz, mint a Biblia emberéé volt.

A csoporttagok, akik a bevezető beszélgetésben egymásra hangolódtak, a testre figyeléssel befelé fordulnak, önmagukra koncentrálnak, hogy ebben a kicsit meditatív állapotban találkozzanak majd a konkrét történettel. A befelé figyelés lehet egészen finom, apró mozgás észlelése, pl. légzés vagy a testsúly áthelyezése, a lépések egymásutániságának megfigyelése, de lehet a témával összefüggő érzések középpontba helyezése, ezeknek erős, felfokozott átélése.

Abban a történetben (Mt 14,22-33), amikor Péter a vízen járva próbál közelíteni Jézushoz, aki aztán segít neki, bemelegítő mozgásnak azt ajánlottuk, hogy minden csoporttag találja meg az egyensúlyt jelentő állapotot egymaga, majd páros gyakorlatban egy társ segítségével. A damaszkuszi úton játszódó történetben (ApCsel 9,1-21), amikor Saulból Pál lesz, a csoportot arra kértük, hogy a teremben járva-kelve hirtelen változtassa meg járása módját és irányát, testtartását és arckifejezését. Az ószövetségi József-történet azon szakaszában (Ter 42,1-44,17), amikor József Egyiptomban fogadja és próbára teszi testvéreit, olyan páros gyakorlatra hívtuk a résztvevőket, hogy egyikük meghajolva, illetve leguggolva élje át, hogy szinte a földdel válik egyenlővé, míg a másik uralkodik fölötte.

Meggondolandó, hogy a bemelegítő gyakorlatok után szükséges-e a csoport tagjainak lehetőséget adni arra, hogy párosan vagy közösen megbeszéljék az átélteket, vagy pedig jobb, ha az így keletkezett energia beépül a játékba. A vezetőnek meg kell éreznie, mikor keletkezett akkora feszültség, hogy az már akadályozza a játékkészséget, hiszen ezek a gyakorlatok rég elfelejtett traumákat idézhetnek föl.

Másik jól alkalmazható bemelegítési technika az imagináció, mellyel intenzív befelé fordulás, lényünk legmélyével való találkozás történhet meg. A meditáció témája irányulhat az aznapi bibliai szövegrészre vagy saját élettörténeti eseményre, mely összefügg a történettel. Imagináció segítségével hívhatunk olyan bibliai alakokat is, akik aktuálisan fontosak a csoporttagok számára.

Alkalmazhatjuk a levélírás technikáját is, amikor a bibliai történet egy valós vagy képzelt szereplőjét megszólítva teheti föl kérdéseit vagy oszthatja meg gondolatait a csoporttag.

Elképzelhető az a forma is, hogy a bibliai történet szereplőinek tulajdonságait kis csoportok közösen gyűjtik össze.

Játék
A játékfázis kezdete a történet bemutatása és az ehhez kapcsolódó kortörténeti ismeretek megosztása. A történetet általában fölolvassuk, lehetőleg mind a katolikus, mind a protestáns változatban, de elmesélhetjük saját szavainkkal is, ezáltal egy hosszú és bonyolult, több szálon futó elbeszélést érthetővé tehetünk és aláhúzhatjuk az általunk fontosnak ítélt eseményeket és érzelmeket.

A kortörténeti tudnivalók információt nyújtanak az adott történet helyszínéről és hátteréről, jobban megvilágítják a szereplők közötti viszonyokat, ismereteket közölnek a kor szokásairól (pl. mit jelent Jeruzsálemben vámosnak vagy templomszolgának lenni, miben áll egy pap feladata, milyen volt a szamaritánusok és a zsidók viszonya, mit jelentett a zsidók számára a rómaiak jelenléte, milyen a templom terének kialakítása stb.)

Mindez azt a célt szolgálja, hogy a csoporttagok még jobban beleélhessék magukat választott szerepükbe. Ezzel tulajdonképpen megindul a szerepekre való melegedés is.
A szerepválasztás és szerepbehelyezés szinte a legfontosabb része a játék vezetésének, minden eddigi törekvésünk ennek érdekében történt. A testi, érzelmi és intellektuális impulzus alapján talál rá minden csoporttag a számára legfontosabb figurára, amely ma őt saját magát hordozza.

Először a főszereplők jelentkeznek, majd a kevésbé előtérben lévők, de mindenkinek van szerepe, akár személy vagy tárgy, a történetben megjelenő, illetve képzelt formában.

Történhet a szerepválasztás szociometrikus módon is, ennek előnye, hogy a csoport bizalmat ad embereinek. Esetleges hátrány, hogy a kapott szerep nem föltétlenül találkozik a belső indíttatással.

Mikor mindenki megkapta a szerepét, lehetőség van beöltözésre, a kellékek kiválasztására és sminkelésre.

A szereplők megkeresik a térben és kialakítják saját helyszínüket. Itt elhelyezkedve kerül sor az interjúra. A vezető kérdéseinek az a célja, hogy a szereplő minél világosabban megrajzolja magának szerepe külső és belső jellegzetességeit (életkor, családi körülmények, társadalmi helyzet stb.), érzelmi állapotát, problémáit, dilemmáit, s megfogalmazhassa ambivalenciáit.

Ebben a testileg-lelkileg beöltözött állapotban indulhat a játék. Látszólag ez a fajta szerepbehelyezés fölöslegesen veszi el az időt a játéktól, valójában ekkor összegződik a csoporttag aktuális élethelyzete, testében átélt élményei, a bibliai történettel kapcsolatos kérdései, a transzcendenssel való viszonya.

A következőkben bemutatjuk a bibliodráma-játék konkrét megjelenési formáit. A játéktípusokat némileg önkényesen határoztuk meg külföldi példák, illetve saját gyakorlatunk alapján.

Bibliai szerepjáték

A módszert Wolfram Mavers és Helmut Kiewning dolgozta ki a Hannoveri Pedagógiai Főiskolán, ahol a tanóra keretén belül a vallásóra színesítésére alkalmazták. Céljuk az volt, hogy rövid idő alatt élményszerűvé tegyék a bibliai eseményeket. Több alkalommal jártak hazánkban is, így személyesen is megtapasztalhattuk módszerüket.

A történetből rövid metszeteket választanak ki, és viszonylag gyors szerepválasztás és a helyszín kialakítása után megkeresik az érzelmileg legmelegebb játékosokat és őket juttatják elsősorban élményhez. Ez hasonlít ahhoz, ahogy a reflektorfény működik, felváltva irányulva egy-egy helyzetre, szereplőre. Technikájukhoz tartozik a “vágás”, vagyis érzelmileg érintett helyzetben nem engedik a kifutást, hanem leállítják a cselekményt azzal a céllal, hogy az érzelmek feltorlódása miatt az átéltek nagyobb hangsúlyt kapjanak. Így mintegy kinagyítják az adott pillanatot, ezáltal emlékezetessé is teszik azt. A brechti színházhoz hasonlóan megszakítják a játék folyamatát, akár úgy is, hogy a csoport körbeül és megbeszéli a történteket, majd ezután folytatják a játékot. Háttérbe kerül a bibliai történet és a szereplők lélektani mozgatórúgói is; maga a játék, mint folyamat sem kap hangsúlyt, alkalomadtán lezáratlan marad. Aki a középpontba, a reflektorfénybe kerül, nagyon mély élményekről számol be.

Lévi vámos meghívásának történetében (Lk 5,27-32) elrendezték a vámosok asztalát, berendezték Lévi házát és a játék elkezdődött a városkapunál. Lévi végzi munkáját és egyszercsak Jézus jön hozzá. A találkozást szerepcserében élte meg a Lévit játszó csoporttag, majd körbeüléses megbeszélés után Lévi házában folytatódott a történet. Néhányan a találkozásra érzelmileg érzékenyített szereplők közül átélhették a találkozást Jézussal egymás után, szintén szerepcserében. Ennek végeztével a játék be is fejeződött.

Stegreif-játék

Gyakorlatilag megfelel a pszichodráma-csoportjáték szabályainak, vagyis szerepbehelyezés után megindul a történet eljátszása, mindenki saját indíttatásának megfelelően működik a szerepében. Maga a vezető sokszor alig látja át, mi történik, csak a szerepvisszajelzésekből értesül az átéltekről. Előfordulhat, hogy egy pillanatra megszakítja a játék sodrását, egyetlen érzést kérve a szereplőktől.

Ez a forma jól működhet például kezdő csoportban, illetve a műfaj bemutatására szolgáló demonstráció esetén, vagyis olyan alkalmakkor, amikor fontos, hogy biztonságot adjon a teljes szabadság. Hasznos akkor is, ha kevés idő áll rendelkezésünkre és nem tudjuk pontosan kidolgozni a részleteket, vagy esetleg túl sok a résztvevő.
A stegreif-technikán belül jól alkalmazható a párhuzamos lejátszás is, amivel a történet különböző szálait foghatjuk össze.

Ennek a műfajnak egy változata, amikor kis csoportokban ugyanazt a történetet játsszák le, és így lehetőség van arra, hogy a történet eltérő aspektusait megláthassuk.

Gestalt-jellegű bibliodráma

Kevésbé látványos, kevesebb akciót tartalmazó műfaj, mely minden részletében a befelé fordulást, az egyéni-személyes munkát helyezi előtérbe. A bibliai szöveget nem folyamatában ragadja meg, hanem bátran kiemel egy-egy igét, sőt akár egy szót, és az általa kiváltott belső rezonanciával dolgozik. Sokféle és hosszas bemelegítést alkalmaz akár a végtelenségig menően is, mindezt sokféle technikával. Kevés a visszajelzés a plénum előtt ? a cél az, hogy a megéltek befelé összegződjenek. Technikái között megjelenik pl. a rajzolás, agyagozás, a természetes anyagokkal történő munka (virág, kő, termések), igen hangsúlyos a testtel való foglalkozás, de a hangok, hangszerek megszólaltatása, a levélírás, a sok páros gyakorlat is idetartozik. Fontos a bibliai szövegben megjelenő képek, mondatok, szavak illetve kifejezések egyéni visszhangja. Maga a játék alig kap szerepet, ha igen, akkor nem bibliai keretek között, inkább a személyes szűrőn át.

Külső szemlélő számára alig történik valami, az apró lépések sokasága mégis újszerű felfedezést hoz saját magunkról és Istennel való kapcsolatunkról.

A 139. zsoltár feldolgozása a következőképpen történt egy négynapos találkozó keretében: a szöveggel történő első találkozásnál a résztvevők versenként olvasták föl a zsoltár szövegét. Ezután mindenki kiválasztotta azt a két szót, ami éppen megszólította őt és mozdulatot találva hozzá, megmutatta. A két szó közül az egyikhez három asszociációt kerestek, és ezekből a szavakból “szótérképet” alakítottak oly módon, hogy papírjukat azon kifejezések mellé helyezték el, ahova kívánkozott. Másnap a tér és idő meghatározására szolgáló szavakat keresték ki, ezt egy imagináció követte, a tér-idő témájára vonatkozóan. Az átélteket rajzba foglalták és közös megosztás után elhelyezték a teremben. A délután a mozgást kifejező szavakkal indult – ezt a felolvasásban is érzékeltették – és ezt követte egy hosszú, testtel való munka, amiben egyénileg, párosan, illetve kiscsoportban különböző mozgásformákat élhettek át. A következő nap agyagozással kezdődött, minden csoporttag megalkothatta az élet kapujában lévő, a növekedés reményével megformált tárgyát. Délután rátekintettek az alkotásra, és szerepcserében megfogalmazták, mi akadályozza a növekedésben. Ezt vignetták követték, amelyekben átélhették az akadályt és megkísérelhették a leküzdését. A másnapi lezárás során először a kiválasztott szavakat, a rajzot és a tárgyat tették maguk elé, majd a zsoltár szövegéből két szót választottak, ami most fontos nekik. Búcsúzásképpen elmondták, mit üzen nekik ez a növekedés lehetőségére vonatkozóan.

Protagonista-centrikus bibliodráma

A pszichodrámához ez a változat áll a legközelebb. Lényege, hogy megfelelő egyéni és bibliai felkészítés után kiválasztódik a főszereplő, aki a bibliai történet legfőbb figuráját alakítja. Ő hívja a csoporttagokat a többi fontos bibliai szerepre, és ő határozza meg a játék menetét, a csoport őt “szolgálja”. Ez csak olyan csoportban lehetséges, ahol nagy a bizalmi szint, gyakorlottak a biblio- esetleg a pszichodrámában és összeszokottak. A vezetőnek jól kell ismernie csoportja tagjait, beavatottnak kell lennie élettörténetükbe, hogy a bibliai események egyes részeit személyre szabottan tudja az illető saját problémájával összekötni. Mindezen feltételek együttesen vezetnek ugyanolyan mélységű átéléshez, mint a pszichodráma protagonista játékában. A technikák jórészt megegyeznek a pszichodrámában alkalmazottakkal, de kicsit specializálódtak. Az aznapi protagonista kiválasztása után megkérdezzük őt, mint bibliai szereplőt, mire kíván választ kapni. Maga a kérdésfeltevés és az adott válasz is mindig a bibliai történetre vonatkozik, de a játékos személyes érintettsége ezen átcsillan, és ez motiválja a játékra. Az antagonisták kiválasztása után a tér berendezése következik. Azok a csoporttagok, akiket a protagonista személyesen nem választott ki, keresnek maguknak szerepet – tehát mindenki játékban van. A szerepválasztás utáni interjú kifejezetten célzott abban a tekintetben, hogy a kérdések felhasználják a protagonista által elmondottakat a megfogalmazott alapkérdés és a választott szerepek vonatkozásában.

A vezető fejében van a szcenírozás, az, hogy a történet mely részeit tartja a legfontosabbnak a játékban. A dramaturgiai munkának két szála van; egyrészt a történet jelenetekre tagolása, másrészt megkeresni azokat a fontosabb pontokat a cselekményben, amelyek a protagonista személyes problematikájához visznek közelebb. A vezetőtől ez nagy rugalmasságot kíván, például feltételezhető, hogy a pszichodrámához hasonlóan a játékos tudattalanja jelzi igényeit egy újabb jelenet beiktatására. Egy-egy kép után összefoglaló interjút készítünk az addig megéltekről és az érzésekről. Ez hasonló a szerepjáték “vágás”- technikájához, azzal a különbséggel, hogy mi fontosnak tartjuk minden szereplőnek megadni a lehetőséget az események végigéléséhez.

Technikai megjegyzések

A bibliodrámában leggyakrabban használt technikák az interjú, a monológ és az imagináció.
A játék kezdetekor készített interjú a szerepbe helyezés része.
Fontos technika a monológ, akár rövid, akár hosszú formában, akár többször is alkalmazva bármelyik szereplő által. Ezt használjuk például egy fontos cselekvés vagy szándék megtervezésekor, végbevitele előtt vagy akár helyett. Gyakran ez rítus formáját ölti, például gyertya mellett elmondott ima keretében.
Az imagináció szintén kiemelt technika, mivel a bibliodráma maga hangsúlyosan kívánja a befelé fordulást, elmélyülést. Alkalmazása többféle funkcióval rendelkezik: lehúnyt szemmel, belső látásunkkal jobban magunk elé idézhetjük a bibliai kort, helyszínt, légkört, illetve pontosabban elképzelhetjük a szereplőket; gyakran cselekvést is helyettesíthet ez a technika. Egy hosszabb történet lejátszása során egy részletet nem akcióval jelenítünk meg, hanem akár csak egy szereplő vagy az egész csoport imaginációban éli át az eseményeket. Előnye, hogy a legszabadabbra hagyja az átélés lehetőségét, és a csoporttagok a következő rész eljátszásába belevihetik ennek tartalmát.

József és testvéreinek történetében (Ter 37,25-35.42,1-8) József eladása és Egyiptomba kerülése után az otthon maradottak testvérei és apja imaginációban élhették át a következő éveket, azt, hogy mit gondolnak Józsefről, hogyan élnek együtt bűntudatukkal, hogyan állnak nap mint nap apjuk szeme elé. A játék maga az éhínség kitörésétől folytatódott és azokkal az érzésekkel, amiket az imaginációban megéltek.
Ugyanígy oldottuk meg a zsidók több évtizedes pusztai vándorlásának átélését Mózes szemszögéből, többször megszakítva és játékba vive az állomásokat, egészen addig, amíg az ígéret földjének kapujába érkezik (MTörv 1,1-4,43).

Az imagináció lehetővé teszi a saját Jézus-képünkkel való találkozást. Ezzel a módszerrel W. Mavers eszköztárában találkoztunk. A főszereplő behunyt szemmel maga elé képzeli Jézus alakját, pontosan leírja megjelenését, interakciót kezdeményez és a választ szerepcserében önmagától kapja meg. Ez imagináció és játék egyszerre, a protagonista lehunyt szemmel mozog, szeme mindaddig csukva van, amíg a Jézussal való találkozás véget nem ér.

Egy alkalommal Jairus leányának történetét játszotta a csoport (Mk 5,21-24.35-42). A protagonista választotta a történetet és alapkérdése az volt, mi tette képessé Jézust arra, hogy csodát tegyen. Majd ezt úgy pontosította: mi az akadálya annak, hogy Jézus gyógyító erejét befogadjam? A szereplők kiválasztásakor és a család bemutatásakor Mirjamként egy olyan család képét rajzolta meg, ahol nem képesek érzéseket kimutatni, a fontosabb ügyekben az apa dönt, más dolgokban az anya. Mirjam magányos, csak az öreg kertész a bizalmasa, akinek kiskorában a térdén ült. Egy este apja hall Jézusról és keresni akarja a találkozást vele. Mirjam kéri, vigye el, de senki se figyel rá. Nemsokára megbetegszik és az orvos nem tud segíteni rajta. Szülei aggódnak és vádolják magukat amiatt, hogy nem éreztették, milyen fontos nekik. Mirjam fél a haláltól és bántja: anélkül hal meg, hogy bárki is szerette volna. Jairus elhívja Jézust és a találkozást a protagonista becsukott szemmel, szerepcserében élte át. A párbeszédekben ő mozgott, kérdezett és válaszolt mindkét szerepben. Amikor vége lett a párjelenetnek, újra lefektettük ágyára és a vezetőpáros férfitagja fölvéve a protagonista által eljátszott Jézus-szerepet, odaült és összefoglalta a Jézus által mondottakat: ?ne félj, nem vagy magányos, gyöngyszem vagy az Isten kezében, melletted leszek, új életet adok neked, fontos vagy nekem…?. A hallottak hatására Mirjam föléled és elhangzik: ?Kislány, kelj föl!? A játékot követő megbeszélés során a protagonista elmondja, Mirjamként új életet kellett kapnia, mert nem volt reménye. Fölidézi saját életének azt a traumatikus pontját, hogy anyjával nem beszélgettek bizalmasan. Az új életre való születést összekapcsolja azzal, hogy amíg saját gyermeke meg nem született, úgy érezte, nem lesz értelme az életének.

Gyakorlatilag nem használjuk a tükrözést, nagyon kivételesen ? szinte csak Jézus megjelenítésekor ? a szerepcserét, a belső hangot pedig esetleg ambivalencia-duplázás formájában. Miért? A pszichodrámában a tükrözés, mint konfrontatív technika arra szolgál, hogy a protagonista meglássa saját magát kívülről. A bibliodrámában a játékos a bibliai szereplő történetét játssza el, tehát az a célunk, hogy minden személyes érzését a szerepbe vigye be és ne tegye kívülre.

A pszichodrámában nem tudjuk, hogy fog viselkedni az antagonista, ezt csak a főszereplő tudja ? ezért is fontos szerepet cserélni. A bibliodráma története ismert, mindenki, így az antagonista is tudja a következő lépést. (Ha ettől eltérés van, az csak színezi a történetet). Szerepcserére pedig véleményünk szerint azért sincs szükség, mert a történet szerepeinek fölvétele már egyfajta módosított látásmódot kíván meg, s az igazi beleélés jelenti a hozadékot és a mélyülést, tehát nem lenne szerencsés ebből a játékost kimozdítani.
Duplázást azért nem alkalmazunk, mert az interjúval már a megfelelő érzelmi szintre jutott a játékos, illetve minden új szín előtt újra belehelyezhetjük az adott érzelmi állapotba. A pszichodrámában a vezető kiemelten tartja protagonistáját, akinek meg kell küzdenie saját problematikájával, a duplázás biztonságot, melléállást jelent vagy a meg nem fogalmazott gondolatoknak szót ad. A bibliodrámában a vezető egyforma közelséget-távolságot igyekszik tartani minden egyes csoporttaggal, a játékosok pedig a szerepbe illetve az adott érzelmi helyzetbe történő belehelyezés után saját maguk szabják meg, mennyire mélyen vonódnak be a történetbe.

Integráció
A lezárás fázisában a bibliodrámában szerepvisszajelzést kérünk, mely kiterjedhet a bemelegítésben megéltektől kezdve a szerepválasztásra, a megélt cselekvés magyarázatára, a többi szereplővel való kapcsolatra, illetve a saját élettörténettel való összefüggésekre. Ellentétben a pszichodrámával, még protagonista-centrikus játék esetén sem kérünk sharinget, ugyanis a főszereplő a bibliai hős köntösébe bújt, így magát a játékost nem kell felöltöztetni a támogató megnyilvánulások védőburkába. Hasonló okok miatt nem kerül sor identifikációs feedbackre sem. Vezetője válogatja, hogy mennyire nyomatékosítjuk a játékban megéltek kapcsolódását a saját élettörténettel.

Hangsúlyos a lezárás folyamatában a tárgykészítés, ami mintegy a találkozó összefoglalása. Ez a témával és a játékkal összefüggő egyéni munkát jelent, melynek során a csoport tagjainak lehetőségük van arra, hogy mindazt, amit racionálisan megértettek illetve a játék során emocionálisan megtapasztaltak, a kreativitás segítségével (rajzolás, gyurmázás, kollázs-készítés stb. útján) elmélyítsék.

A szíriai Námán történetének (2Kir 5,14-19) feldolgozása során a lezárás fázisában a csoport tagjai megépíthették saját oltárukat és elhelyezhették rajta az áldozati tárgyakat.

Hasonló szereppel bír a szimbólum visszahozása is.

A fáraótól a zsidók elengedését kérő Mózes történetében (Kiv 5,1-9) a találkozó elején arra a helyzetre kértünk szimbólumot, amikor valamit képviselni kell és ez várhatóan elutasítást vált ki.

Mivel a Bibliával való foglalkozás magában hordozza a transzcendenssel való kapcsolatot, a bibliodráma-ülés végén érdemes megvilágítani az eljátszott szövegrész teológiai üzenetét. Ezen a ponton arra is mód van, hogy megértsük, mennyiben és miért változott a lejátszás során a történet, illetve összekössük az általunk megélteket a Biblia emberének életével.

A módszer bemutatása egy példa segítségével

Az alábbiakban egy bibliodráma-ülést ismertetünk saját gyakorlatunkból. A csoporttal abban az évben a Námán-történetet dolgoztuk föl. A Királyok második könyvének ötödik fejezetében olvasható elbeszélést annyi szakaszra bontottuk, ahány alkalommal találkozunk. Az év első ülésén a bemutatkozás és a keretek ismertetése után a csoport megismerkedett a történettel, a korral és a helyszínekkel, valamint a vonatkozó teológiai tanítással. Námán útjának négy állomásán egy-egy vignettában mindenki Námán lehetett és megfogalmazhatta, miért ott áll. Ezzel kialakult, ki melyik rész főszereplője lesz, és mikor kerül sorra. Az est lezárásaként saját nevükben levelet írtak Námánnak, majd szimbólumot választottak arra vonatkozóan, mi segítene nekik annak az útnak a megtételében, amin most közösen elindulunk.

A bemutatásra kerülő második ülés volt a történet tulajdonképpeni eljátszásának kezdete, a következő szövegrész alapján: Námán, Szíria királyának hadvezére nagy és tekintélyes ember volt ura előtt, mert általa adott az Úr győzelmet Szíriának. Vitéz és gazdag ember volt, de poklos. Egyszer azonban portyázni mentek a szíriaiak, s foglyul ejtettek Izrael földjéről egy kislányt. Ez Námán feleségének szolgálatába jutott és azt mondta asszonyának: ?Bárcsak lett volna az én uram annál a prófétánál, aki Szamariában van. Biztosan meggyógyította volna a poklosságtól, amelyben van.?. A szöveg alapján a következő kulcsszavakat találtuk magunknak, amik köré az estet szerveztük: betegség (amin nem tudnak segíteni), titok (a betegséget titkolni kell, ha kitudódik, a beteget kiközösítik), hit (a kislányé és mit kezd vele a vezér?).

A bemelegítő kör úgy zajlott, hogy négy csoportot alakítottunk ki, és a kiscsoportokban a résztvevők megosztották egymással mindazt, ami a múlt alkalom élményeiből tovább élt bennük. Ezzel önmaguknak is visszahozták a történetet és egymást is melegítették. Ezután nagy körben elmondhatták a legfontosabbakat és mindazt, ami az első találkozó óta történt velük. Mozgásos gyakorlat következett: a csoport fele kiment, a bent maradók karját sállal a testükhöz kötöztük. A bejövőket arra kértük, próbálják meg kibontani a bekötözötteket, de keressenek maguknak valami okot, ami miatt nem tudnak hozzájuk érni. A játék végén néhány párostól eltekintve mi oldoztuk ki a kötést, és a következő körben egy-egy érzést vagy hasonlatot kértünk az átéltekről. A legfontosabbak ezek voltak: tehetetlenség, félelem, kiszolgáltatottság, becsapottság, csalódottság, düh, segítőkészség. Nem ajánlottunk lehetőséget a páros megbeszélésre, nehogy a gyakorlat feszültségét ?kibeszéljék? magukból.

A szöveg felolvasása, majd a kortörténetre vonatkozó legfontosabb adatok és tudnivalók ismertetése (Elizeus az akkori próféta Izraelben) után a szerepválasztás következett. Námán szerepét aznap a harminc év körüli, egyedülálló Zsófi játszotta, aki gyógyíthatatlan betegek mellett dolgozik orvosként. A rabszolgalány szerepére jelentkező Kira egyházi intézményben fogyatékosokkal dolgozik, hosszabb külföldi tartózkodásról tért haza. Összeszokott, egymást jól ismerő csoport esetén gyakorlatunk szerint a protagonista hívja társait a számára legfontosabb szerepre. Zsófitól a feleség szerepét egy segítő foglalkozású, középkorú társa, Sára kapta. Zsófi legjobb barátnője, a vele egykorú és azonos élethelyzetű Anna Námán tükrének ? általunk felkínált ? szerepét választotta. A többi szereplő Námán háza népét, egy orvost, illetve a királyt és udvartartását játszotta

Námán és a hozzá tartozók kialakították a házat, ahol laknak, ugyanígy a királyi palotát is berendezték lakói. A szerepbehelyezés részét képező interjúkban ilyen kérdésekre koncentráltunk: mit gondol Námán önmagáról, milyen a viszonya uralkodójával, a többi szereplő milyen embernek tartja Námánt, hogyan látja őt a rabszolgalány, stb.? A rabszolgalány alakítójától imaginációban azt is megkérdeztük, gondol-e az otthon maradottakra, hallott-e Elizeus prófétáról. Elmondja, hogy gyakran gondol anyjára, aki sokat mesélt neki a csodatévő prófétáról, így mindez elevenen él benne.

Elindul a játék, Námán házában zajlik a mindennapi élet. Elégedett ember, szerető feleség, megbecsült és emberséges gazda, dolgos szolgák, akiknek jól megy soruk – ez rajzolódik ki az első jelenetben. A játék egy pontján Námán a tükörbe nézve észrevesz valamit a testén. A tükör pontosan megmutatja mozdulatait, ahogy hitetlenkedve vizsgálgatja a karját. Telnek a napok, Námán előtt egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy beteg. Megpróbálná bekötni, hogy eltakarja, de ezzel még egyértelműbbé válna a tény. Felesége előtt sem maradhat soká titokban, lassan a szolgák is beszélik. Egyre feszültebb lesz, amit fokoz, hogy a tükör állandóan ott van előtte és szembesíti ? nem csak azzal, hogy megmutatja a képet, hanem felesel is Námán gondolataival, amikor tagadná a bajt vagy önámításba menekülne. Megállítjuk a játékot, egy-egy érzést kérve a játékosoktól, és azt mondjuk, hogy holnap a király kitüntetést kíván átadni vezérének, akinek így meg kell jelennie az udvarban. Ez az akció ? egy valószínűsíthető esemény beiktatásával ? a dramaturgiai munka részeként azt célozza, hogy a protagonista minél inkább átélje helyzetét (félelem, pozícióvesztés veszélye). Mielőtt elindul a palotába, megkérdezzük, mit vár a találkozástól. Námán elmondja, lehet, hogy valami a király fülébe jutott és ezért akarja látni. Mindenesetre olyan ruhát vett föl, ami gyakorlatilag eltakarja. Az udvarban nem vesznek észre semmit, de hazatérve Námán feleségével arról beszél, hogy orvoshoz kell fordulni. Az orvos eljön, nem mondja a beteg szemébe a bajt, kenőcsöket rendel, de feltűnő a viselkedése. Legalábbis Námán így látja, egyre reményvesztettebb és indulatosabb lesz. A rabszolgalány ekkor említi meg a feleségnek a prófétát. Az asszony kapva kap a hallottakon, el is mondja férjének, aki azonban szkeptikusan hallgatja. Mit kezdjen egy rabszolga, ráadásul egy nő, egy kislány fecsegésével egy távoli, ellenséges országban élő csodatévőről? A feleség egyre unszolja, végül Námán rááll, hogy segítséget kérjen.

Az integrációs szakaszban a szerepvisszajelzés során Zsófi elmondja, ki akarta próbálni a másik oldalt, átélni azt, amit a betegei. Legjelentősebb tapasztalata, hogy a beteg ráérez a helyzetére, tisztábban látja, mint bárki más. A legnagyobb próbatétel minden percben szembesülni a bajjal, a tudat, hogy nincs előle menekvés – ezt jelentette számára a tükör. Haragudott az orvosra, amiért nem tudja meggyógyítani. Szerepében átélte a bagatellizálás, a tagadás, a düh, a reményvesztettség fázisait. Terhet jelentett az is, hogy környezetében elkezdtek sugdolózni, ez talán a királyig is eljutott. Támasza a felesége volt, aki elfogadóan állt mellette, de amikor kellett, noszogatta a segítségkérésre. A kislánynak nem hitt, el sem tudta képzelni, hogy igazat beszélhet. A feleség legnehezebbnek azt élte meg, hogy férje nem hagyta, hogy segítsen neki. A kislány olyan egyszerűen és hittel mondta, amit gondolt, hogy nem lehetett nem hinni benne, meg jó volt belekapaszkodni valamibe. A tükröt játszó Anna elsősorban a protagonistát kívánta segíteni szerepe átélésében ? ebben a vonatkozásban kegyetlenséget élt át, de a betegszerep is vonzotta. A kislányt alakító Kira csalódottságról számol be önmagával kapcsolatban, mert azt gondolta, jobban át tudja adni a benne lévő hitet és meggyőződést.

A nap lezárásaként a csoport tagjaitól azt kértük, fejezzék ki egy rajzban, mit kezdenek titkolni való dolgaikkal. A rajzokat megmutatták és módjukban állt pár szót fűzni hozzá.

A vezető felkészülése

A bibliodráma vezetéséhez a műfaj jellegéből adódóan feltétlenül kívánatos a bibliai-teológiai ismeret, a csoportdinamikai, csoportvezetési, pszichodramatikus tudás. Természetesen itt is javasolt a páros vezetés, mégpedig olyan fölállásban, hogy a páros mindkét tagja mind a teológia, mind a pszichodráma terén eligazodjon és egyikük ennek, másikuk annak legyen a szakértője. Hasonlóan a pszichodrámához, bibliodramatikus saját élmény nélkül nem vezethető ilyenfajta csoport.

A bibliodrámacsoport vezetésének két útja lehet.

A vezetők a csoporttal együtt az aktuális érzelmi helyzetnek, illetve a csoportdinamikai történéseknek megfelelően keresik meg az oda kívánkozó bibliai történetet. Ilyen típusú vezetés esetén a vezető a folyamatra figyel és csak akkor vállalkozhat erre, ha nagyon mély és átgondolt bibliai ismeretekkel bír.

A másik esetben a vezetők adott történetre hívják meg a csoportot és tematikusan előkészülnek az ülés menetére. Megpróbálják kiemelni a történet szövetéből a legfontosabb szálat, és erre fűzik föl a találkozó eseményeit. Fontos a dramaturgiai elképzelés, mert nem a történet szövegben hű másolatát kell reprodukálni. Sokszor a történet “üres helyeinek” ? szövegszerűen nem leírt, de vélhetően megtörtént vagy odatartozó eseményeinek ? megjelenítésére kerül sor. A dramaturgiai munka nem csak a lejátszhatóságot segíti, hanem az új szempontok behozása (pl. hogy gondolkoznak a főszereplőről a szomszédok) a meglepetés erejével hat.

A vezető fejében lévő forgatókönyv természetesen rugalmasan változtatható a csoport érzelmi igényeinek megfelelően.

Pszichodráma-folyamatba iktatott bibliodráma

Főleg hosszabb folyamatú pszichodráma csoportokban szinte kötelező elvárás legalább egy alkalommal egy bibliai történet eljátszása, hogy a résztvevők találkozzanak ezzel a lehetőséggel is. Csoportdinamikailag akkor alkalmazzuk, ha a csoport problematikája egy pontban összegződik, és ezt egy bibliai történet hordozhatja. (Ilyenkor akár egy ismert mese is betöltheti ugyanezt a funkciót). Testvérféltékenység témájához például illik Káin és Ábel, vagy Jákob és Ézsau, esetleg József és testvérei története. A szülőről való leválás útjait mutatja a tékozló fiú elbeszélése, agresszió jelenik meg Jézus és a kufárok történetében stb.

Jól alkalmazható akkor is, amikor súlyos egyéni probléma merül fel, erős ellenállás mellett. Ilyenkor a saját élettörténet lejátszása helyettesíthető adekvát bibliai történettel.
Amikor ilyen módon iktatjuk be a pszichodráma folyamatába a bibliodrámát, az integrációs fázist másképpen vezetjük. Mivel ebben az esetben az önismeret fejlesztését tartjuk szem előtt, kérdéseink célzottabbak és markánsabban tudatosítunk. Az ülés végén nem csatolunk vissza a választott szöveghez, nem keressük Isten üzenetét, hanem megőrizzük a csoportot az átélt élmény szintjén.

A pszichodráma és a bibliodráma istenképe

Ha istenképről beszélünk vagy gondolkodunk, tudatában kell lennünk annak, hogy nem objektív, mindenki számára érvényes fogalomról van szó. Még akkor is, ha elmondható, hogy túlnyomó részben azonos vonásokkal ruházzuk föl istenképünket, mindig meghatározó erejűek azok a személyes jellemzők, melyek miatt szubjektív lesz Istenről alkotott képünk. Akár hívő emberről beszélünk, akár nem, mindenkinek van elképzelése Istenről és Jézusról. A nem hívők művészi alkotásokból, a kultúrából, családi tradícióból, a társadalmi környezetből kapnak információt és ezek alapján istenfogalmuk egy sorba tevődik a mesékből, mítoszokból ismert, különleges képességekkel rendelkező, esetleg fenyegető hősökkel. A hívő folyamatos kapcsolatban áll hitének Istenével, életének minden történését ennek a kapcsolatnak fényében vizsgálja. Az Istenről és Jézusról alkotott kép szorosan összefügg az egyéni élettörténettel, és állandó változásban van. A gyermek istenképének mintájául az apa, a szülő, az autoritás szolgál és úgy, ahogy a serdülő érzelmileg eltávolodik szüleitől, a fiatal felnőtt is ? ideális esetben ? leveti istenképe gyermekes vonásait, hogy annak helyére egy, a bizalmon és autonómián alapuló kép lépjen. Hasonló jellegű változás tapasztalható a bibliai Isten képének módosulásában az Ó- és Újszövetség vonatkozásában. Amíg az Ótestamentum iratainak Istene a megkötött szövetséget hűségesen fenntartó, gondoskodását népétől nem megvonó, de az eltévelyedéseket büntető, szigorú Úr, addig az Újtestamentum egy igazságos, irgalmas és megbocsátó Atyát rajzol meg.

Mind a pszichodrámában, mind a bibliodrámában helye van annak, hogy a csoporttagok Jézus- és istenképe a játékok szcénáiban megjelenjék. Tapasztalatunk szerint különbség lehet abban, hogy a pszichodrámában “földre hozott” Istennel dolgozunk ? kiválasztjuk, szerepcserét csinálunk vele ?, valójában a protagonista felettes énjeként működik. Ilyenkor a reális világ részét képezi ez az istenkép és nem a főszereplő hitének Istene. A bibliodrámában a kiválasztott történet keretében a transzcendens világ Istenéről van szó, és ez mindenki számára evidencia. Így megjelenítésére ritkán kerül sor, csak akkor, ha ezt maga a történet megkívánja; például Mózes csak a csipkebokorban láthatja, a hegy felé közeledve a nép csak a mennydörgésben hallja, miként a gyermek Sámuel számára is csak Éli főpap értelmezi, kit is hall. Általában nagyobb hatású, ha Istent egy szimbólummal, egy hanggal hozzuk a színpadra a csoport “kollektív tudatosa” miatt, vagyis azért, mert a résztvevők tisztában vannak azzal, hogy a Biblia Istenével van dolguk.

Ha sor kerül arra, hogy a csoporttagok Istennel találkozzanak, akkor ez inkább egy olyan belső munkát jelent, ami imaginációval, imával, esetleg egy rituáléban történhet meg. Ha ilyenkor kiválasztanánk egy csoporttagot Isten szerepére, általánosítanánk valami olyat, ami legbensőbb önmagunkhoz tartozik.
Nagy hozadéka lehet annak is, ha a Jézus-történetben úgy alakítjuk a dramaturgiát, hogy a Jézust játszó szereplőnek hosszú ideje legyen a fölkészülésre az akció előtt.

Nikodémus Jézussal való találkozása történetében (Jn 3,1-10) például a Jézust játszó csoporttag a találkozás előtt a házában ülve követhette, amint Nikodémus hall róla a templom előtt, beszél a főtanácsban. Nemcsak megnyilvánulásainak, hanem vívódásainak, önmagának föltett kérdéseinek, monológjának is fültanúja volt, és mindazokat az érzéseket, gondolatokat belevihette a párbeszédbe, amik ezalatt keletkeztek benne.

Mindamellett rendkívül tanulságos, amikor egy bibliodráma-játékban valaki magára veszi Jézus szerepét. Pont amiatt, mert  Jézusról alkotott képünk személyre szabott, egy ilyen, a bibliodráma színpadán létrejövő találkozásnak katartikus ereje és konfrontatív hatása lehet. Egyfelől a csoporttagok rácsodálkozhatnak Jézus emberi vonásaira, a szerepformálás fölerősíthet olyan jellemvonásokat, amelyek eddig nem kerültek ilyen éles megvilágításba. Másfelől pont a Jézus-képek különbözősége miatt a látott Jézus szembesít a saját magunkban róla alkotott képpel. Ez ellenkezést, elutasítást válthat ki, de mindenképpen arra kényszerít,  hogy foglalkozzunk a bennünk élő képpel.

Pillanatfelvétel a bibliodráma hazai helyzetéről az ezredfordulón

Ugyanúgy, ahogy Németországban is egyházi körökből indult a bibliodráma, Magyarországon is elsősorban olyan emberek érdeklődnek iránta, akik valamilyen szinten kapcsolatban vannak a Bibliával.

Helyet kap felekezethez kötődően a lelkészek, vallástanárok felkészítésében, az ifjúsági nevelésben. Ugyanakkor léteznek olyan csoportok is, ahol kifejezetten a műfaj és az adott téma iránt érdeklődők jönnek össze. Ezekben a szemlélet ökumenikus, a különböző felekezethez tartozók vállalják saját identitásukat, mégis azt a közös kincset keresik a Bibliában, ami összeköti őket. Tapasztalatunk szerint, ha az ökumenizmus kezdettől fogva mindenki előtt nyíltan meghirdetett, a csoportban ez a szemlélet normává válik és tagjai képesek belülről elfogadni a másságot.

IRODALOM

BÉKÉSI I. et al. (szerk.): Lelkigyakorlatos segédkönyv. Bécs, 1985.  OMC

BETTELHEIM, B.: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Bp, 1985.  Gondolat

EISENBARTH K., FRENKL S.: Bibliodráma.  Lelkipásztor, 1993.10.sz.356-357.p.

EISENBARTH K.: “Elveszett és megkerült”. A kincskeresők táborából felnőttek ötnapos bibliodráma      összejövetele Dobogókőn, 1995.június 19-23.  Lelkipásztor, 1995. 10.sz.368-369 p.

EISENBARTH K.: És az ige tetté lesz… Bibliodráma? – Mi az? /Interjú. Készítette: Szigeti László/.  Új Ember 1998.szeptember 6.6.p.

GEISLER, F.: Moreno és a zsidóság. Biatorbágy, 1999. Krónikás Bt

HONT F. (fõszerk.): A színház világtörténete.I.k. Bp, 1972. Gondolat

HUBAINÉ MUZSNAI M.: Bibliadráma kórházban kezelt addiktológiai betegekkel. Bp, 1998. Kézirat.

HUBAINÉ MUZSNAI M.: Szenvedélybetegek bibliai szerepekben. Kézirat.

KIEWNING, H.: Neue Erfahrungen mit alten Geschichten – Überlegungen zum Narrativen Rollenspiel/Bibliodrama.  Verwegene Zuversicht. Sonderausgabe der “Materialen zur Praxis des Rollenspiels” Juni 1994.S. 54.

KORONKAI B.: Tanítások tanítója. I. k. Bp, 1995. Animula

MAJSAI HIDEG T.: Pszichodramatikus elméletek és tapasztalatok alkalmazása az ifjú- és fiatal felnőtt korúakkal folytatott bibliodráma csoportban. Bp, 1999. Kézirat. 

MAVERS, W., BIALY, H. V. von: Rollenspielpädagogik. Materialen zur Theorie und Praxis des Pädagogischen Rollenspiels. Heft 29/30. April 1995.S.19.

TEICHERT, W.: Bibliodráma.  Egyház és Világ, 1990. 10.sz.17-20.p.

VIRÁG T.: A Biblia, mint a pszichoanalitikus értelmezés kincsestára. = Szeretet és harag az analitikus pszichoterápiában. Magyar Pszichoanalitikus Egyesület 1996. évi konferenciája. Bp. 1996. Animula

ZACHARIAS, J. L.: The clergy and psychothearpy.  Group Psychotherapy, 1967.No.3/4 204-205 p.

Kubitza, Ellen – Schramm, Tim: Bibliodráma. Élő istentisztelet. Kereszténység a min-dennapokban. Bp, Egyházfórum – Magyar Bibliodráma Egyesület, 2006.

Martin, Gerhard Marcel: Bibliodráma. Gyakorlat és elmélet. Bp, Egyházfórum – Magyar Bibliodráma Egyesület, 2003.

Nyáry Péter – Sarkady Kamilla (szerk.): Bibliodráma. Bp, Harmat, 2008 (első kiadás), 2014.  

Nyáry Péter – Sarkady Kamilla (szerk.): Találkozások, drámai helyzetek. Embertárs 2013/1.szám.

Nyáry Péter – Sarkady Kamilla (szerk.): Test-lélek-szellem közelből. Embertárs 2014/2.szám

Sarkady Kamilla – Nyáry Péter: Spiritualitás a pszichodrámában. In: Zseni Annamária (szerk.): A pszichodráma és korunk tükröződései. Bp, Medicina, 2007. 255-273.p. 

Stangier, Klaus-Werner: Itt és most. Bibliodráma a liturgia és pszichodráma vonzásában. Bp, Egyházfórum – Magyar Bibliodráma Egyesület, 2003. 

Warns, Else Natalie – Fallner, Heinrich: Jerikó rózsája – A bibliodráma kézikönyve. Bp, Kálvin Kiadó – Luther Kiadó, 2003.

Az aktuálisan induló bibliodráma csoportokat az induló csoport menüpont alatt hirdetjük meg.

Örömmel tudatjuk, hogy a Magyar Pszichodráma Egyesület  Bibliodráma Szekciója „Bátorság! Ne féljetek!” mottóval bibliodráma szakmai
napot szervez 2023. június 16-án 15.00-20.00-ig.

Az alkalom tervezett programja:
 15 00 -15 30   Regisztráció, tea- és kávéház
 15 30 -16 00   Köszöntés, szakmai nap bibliodramatikus megnyitása
 16 00 -19 00   Workshopok
 19 00 -19 30   Tea- és kávéház
 19 30 -20 00    Zárás, bibliodramatikus úti-áldás

Jelentkezni a bibliodrama2017@gmail.com  címen lehet 2023. április 30-ig.
Az eseményt csak kellő számú jelentkező esetén tartjuk meg. Az esemény megtartásáról 2023. május 5-ig visszajelzést küldünk minden jelentkezőnek.

Helyszín: Szent II. János-Pál Iskolaközpont, 1116. Budapest, Mezőkövesd u. 10.
Részvételi díj: 6.000.- Ft, amely a Magyar Pszichodráma Egyesület számlájára utalható legkésőbb 2023. június 9-ig. Korai jelentkezés (2023. május 15-ig történő
utalás) esetén a részvételii díj 4.000 Ft.
A Magyar Pszichodráma Egyesület számlaszám: 11713005-20412647). Kérjük, az átutalás közleményébe tüntesse fel a nevét és „részvételi díj” szöveget.

Szeretettel hívunk és várunk erre az alkalomra, amely az ismerkedésre, találkozásra és a tapasztalatszerzésre is jó lehetőséget nyújt! Bátorítunk, hogy gyere
el és töltsük együtt ezt az időt!

Üdvözlettel:
a Bibliodráma Szekció ügyvivői testülete nevében
Móra Krisztina

Kiképző bibliodráma vezető szupervízorok:

Frenkl Sylvia

Goda Gyula

Majsai Hideg Tünde

Marlok Zsuzsa

Muzsnai Márta

Nyáry Péter

Sarkady Kamilla (inaktív)

Tatai Klára

Tomcsányi Teodóra

Kiképző bibliodráma vezetők:

Baják Gábor

Pásztor Antal

Tatai Klára

Varga Péter Pius