CSAK A DRÁMA
PSZICHODRAMATIKUS CSOPORTDINAMIKAI HÉTVÉGE SALGÓBÁNYÁN
2008



2007-ben a Magyar Pszichodráma Egyesület még az előző elnök, Kökény Veronika szervező tevékenységének köszönhetően úttörő vállalkozásra szánta el magát. A hajdani Pszichoterápiás Hétvégék mintájára elvonulós víkendet szervezett Salgóbányára, azzal a szándékkal, hogy ott pszichodramatikus szakmai munka segítségével nyílt és közvetett célokat érjen el. Az őszre tervezett alkalom több okból halasztódott, végül 2008 tavaszán valósult meg.

A Pszichoterápiás Hétvégéket közben azonos márkanéven, 2007 őszén a Csoportpszichoterápiás Egyesület Reloaded alcímmel újraindította. A Pszichodráma Egyesület pedig a maga 2008-as akcióját csoportdinamikai hétvégeként nevezte meg. Az abszolút újdonságot a kísérleti jellegű pszichodramatikus nagycsoport, és az általa keretezett kiscsoport-munkából és akvárium helyzetű stábcsoportból álló folyamatos, egymásra ható csoportélmény és -dinamika jelentette. A deklarált cél a pszichodramatikus nagycsoport kipróbálása és konceptualizálása, csoportdinamikai sajátélmény szerzése, és az önreflexiós, mentalizációs folyamatok azonosítása volt. A rejtett vagy áhított lehetőség pedig az egyesületen belüli többszintű integráció előmozdítása.

A rejtett célok, természetüknél fogva, központivá váltak a közös munka során, és az esemény - feltételezett, illetve személyes beszámolókon alapuló - utóéletében. A kulcs az összetartozás élménye lett:
• a kiképzők és a pszichodráma vezetők újabb generációja,
• a pszichodráma különböző irányzatai,
• a csoporttípusok (nagycsoport, kiscsoportok, stábcsoport),
• a múltbeli élmények és a jelen között.

A jól csengő szakmai vonatkozásokon felül tehát (mentalizáció, konceptualizálás, csoportdinamika, önreflexió...) a vállalkozás másik dimenziója az egészleges, együttes élmény volt. A résztvevők és a stáb tagjai kellő dózisban és intenzitással hozzá is jutottak ehhez - szemben a tradicionális kongresszusok ("száz előadó - hetven szekcióban - tízpercenként") indokolható, de az együttlétet széttördelő megjelenési formáival.

A dinamikai történéseket a keretek határozták meg. A központi elem a nagycsoport lett, mint az egészlegesség hordozója. A kiscsoportok és a stábülések a nagycsoportoktól körülölelve zajlottak. Így a nagycsoport, mint mindenki fóruma, és az ott keletkező élmények feldolgozásának közös terepe egyesítő szerepet töltött be a hétvége során. Az ott keletkező feszültségek, indulatok tovább áramlottak a kiscsoportokba, majd a stábülésre, és végül visszajutottak a nagycsoportra, ahol sok esetben átdolgozódtak.

A nagycsoport kereteit az idő, a tér és a vezetők személye adták, illetve az a szabály, hogy a személyes mondandójához mindenki a saját székével együtt kellett hogy megkeresse a helyét a térben. A szék egyrészt kapaszkodónak is jó volt, másrészt a keretek áthágásának kiváló médiuma lett, hiszen a résztvevők olykor felülírták a szabályt. A megszokott, hierarchikus rend, amikor kiképzők, mesterek irányítják a folyamatokat, a feje tetejére állt, a kiképzők csoporttagként vettek részt, fiatalabbaktól vezetve. Az alakuló kiscsoportok tagjai egymást ugyan választották, de a vezetőik kilétét sorshúzás döntötte el. Ez a felállás közelebb állt a gyerek-szülő kapcsolathoz, mint a megszokott pszichoterápiás vagy képzési helyzetekhez, hiszen a szüleinket nem választjuk, szemben a terapeutáinkkal. A speciális megoldás fokozta a regressziót. A kiscsoportvezetők egyszerű tagként vettek részt a nagycsoporton, a stábülések pedig akvárium-helyzetben zajlottak, a résztvevők néma karától körülvéve - ők az utolsó stábülés végén kaptak szót.

Egy James Bond nevű kiváló férfiú idevágó szavait idézve: "Rázva, nem keverve."

Számtalan új és sok újra-találkozásra is sor került. A múltbeli események, csoportozások és a halott mesterek emléke a felidézés által összekapcsolódtak a konkrét hétvégével. Megjelent az egyik meghatározó dinamikai elem, a rivalitás. A csoportdinamikai hétvége a pszichodráma vezetők újabb generációjának szakmai integrálását, elfogadottságuk erősítését is szolgálni kívánta. Kiképzőket, tapasztaltabbakat és az aktuális vezetőkkel azonos minőségben vezetni képes résztvevőket vezettek a "fiatalabbak". Utóbbiak számára ödipális vágyfantáziák teljesülhettek, de már a felkészüléskor nyilvánvaló volt, hogy a dologba bele is törhet a bicskájuk. A bizonyítási helyzet a stáb korai találkozásaitól fogva szorongást gerjesztett ("ödipális rivalizáció"). A nem-kiképzők, bár azonosulhattak is az időnként szorult helyzetbe került vezetőkkel, részben elégedetlenek is voltak velük, és fantáziálhattak arról, hogy a helyükben lehetnének, ami egyébként abszolúte reális lehetőség volt ("testvér-rivalizáció"), csak most ezt a felállást dobta ki a gép. Időnként pedig feszültség keletkezett a stáb alegységei: a nagycsoport illetve a kiscsoportok vezetői között.

Az egyesület szervezeti kérdései is hol nyíltan, hol rejtetten jelen voltak, ráadásul nemrég zajlott le a tisztújítás. A csoportdinamikai hétvégét még az előző elnök kezdte megszervezni. Közben lezajlott a választás. Az egyik kiscsoport vezetője a jelenlegi elnökhelyettes lett. A jelenlegi elnök nem vett részt a csoportdinamikai hétvégén, viszont az előző elnök és elnökhelyettes a jelenlegi elnökhelyettes kiscsoportjába került. Jelen voltak a pszichodráma különböző irányzatainak képviselői, és a kis különbségek engesztelhetetlensége olykor külön problémaként vetődött föl. Pl. volt, aki nem engedte magát raportba vonni, amíg a kiscsoportvezetővel ki nem jelölték a színpadot. De az irányzat- és ízlésbeli eltérések megnyilvánultak a nagycsoporton is. És érdemes megemlíteni még egy kontextuális elemet: a külső környezet feszültségei is éppen - bár szinte már hagyományosan - erősek voltak: a következő hétvégén tartott népszavazás az ország sorsát befolyásoló kérdésekről döntött.

Az induláskor tapasztalt bizonytalanság tehát alig volt nagyobb, mint a méhekkel teli kaptárban, amit egy platós teherautó visz a célja felé egy köves úton.

Már a hétvége első nagycsoportja megadta az alaphangot a folytatáshoz. Az ismeretlen forma újdonsága, a nagycsoport kezdeti differenciálatlanságából fakadó regresszív pozíció egészen korai, archaikus, ha úgy tetszik, újszülöttkori munkamódokat is életre hívott, kezdetben olykor az elemi káosz érzetét keltve. Ebből az anarchiából, indulatoktól is fűtött, a kereteket a kezdetektől kikezdő, sodró csoportos reakciókból jutott el a hétvége egy átdolgozási processzuson keresztül az integrációig, a közös kreativitás öröméig, a réten a többieknek együtt virágot szedő individuumok akciójáig.

Ennek az első nagycsoportnak az egyik meghatározó játéka a "Busójárás" címet viselő jelenet volt. A kisebb csoportosulás tagjai a többieket - így a leendő kiscsoportvezetőket is - riogatták, megcibálták, belerángatták a játékukba, csak a nagycsoport vezetői maradtak nagyjából megközelíthetetlenek. Így már az első pillanatban nekirugaszkodtak a keretek ismeretlen helyen emelt falának. Ez a "mik is a keretek?" motívum rendre visszaköszönt a kiscsoportok alatt is, mint egy kínzó és állandóan jelen lévő kérdés, ami megoldásra vár - különben marad a nyugtalanító káosz. Egy másik kisjelentben a résztvevők a láng körül ültek, és volt, amelyikben az indulati feszültség explóziója jelent meg.

A későbbi folyamatok során az indulatok megmunkálásának már iránya lett, az agresszió vadászat alakját öltötte, a versengés megjelent egy autós helyzetben. A differenciálatlan feszültség mind árnyaltabban megjeleníthetővé és lereagálhatóvá vált, miközben a résztvevőket az egyre felszabadultabb játék az újrakeveredés által egymás mellé rendezte. Az indulatok és azok elfojtása materializálódott: a tűz az indulat, a jég talán az indulat elfojtásaként jelent meg. De a jég beszakadással fenyegetett, támaszkodás és küzdelem képét mutatták a vékony jégen egymásba kapaszkodó nagycsoporttagok - köztük "egyszerű" résztvevők és kiscsoportvezetők.

A már megtörtént veszteségek, valamint a veszteség ismétlődésének veszélye is fontos témák voltak. A velük való foglalkozás igénye eleinte erőteljesebben jelent meg a kiscsoportokban, majd egészen konkrét formában az utolsó stábcsoporton és nagycsoporton. Fontosnak tűnő előzménye ennek a motívumnak, hogy részben a stáb egyetlen kiképzőjének betegsége miatt maradt el a korábbra tervezett alkalom. A staféta átadása a bármikor beköszönni képes veszteség érzetét fölerősítette, ahogyan az el nem jöttek hiánya is.

A kiscsoportok a nagycsoport motívumainak hordozóivá váltak. Mik a keretek? Ki irányít? Szinte folyamatosan, hol rejtett, hol egészen direkt akciók formájában kérdőjeleződtek meg a határok, a kompetenciák. Végig kitapintható volt ezek mögött a széteséstől, a feszültségek elszabadulásától való félelem, a keretekkel és vezetőkkel szemben táplált regresszív indulatok, és ugyanakkor a támogatásuk és védelmük igénye, mint a tagok biztonságának záloga. Ez ugyanúgy jellemző volt a tagként létezni próbáló kiképzőkre, mint a kiscsoport-vezetőkkel egyenrangú, de aktuálisan vezetett tagokra. Az indulatok megfékezhetetlenségétől való félelem protagonista játékot is indukált.

A vezetői intervenciók néha úgy pattantak le a tagok ellenállásáról, mint a gumifalról. Kényes és szűk ösvény vezetett át a napokon, hogy elkerülje a stáb a túl erőteljes vezetést és a gyeplő elengedését. Mindkét lehetőség, és mindkét lehetőség kísértete felfokozott reakciókat váltott ki a csoporttagokból. A támogatás rivalitással keveredett, az egyszerű taggá válást pedig nehezítette, hogy milyen iszonyú nehéz és fenyegető a segítő szerep, a pozíció, a felül-lét elengedése. Jellemző, és majd’ minden kiscsoportvezető látóterében érzékelt jelenség volt, hogy a helyeselt intervenciókat a háttérben bólogatás, a helytelenítetteket fejcsóválás, esetleg szisszenés kísérte. A reakciók nemritkán keveredtek, mint egy római arénában. Ezektől sem függeni, sem elvonatkoztatni nem volt szabad, és nem is lehetett.

Csoport és vezetői kölcsönösen szabályozták egymást, hogy az autó, amelynek kormányát szinte mindenki fogta, az úton maradjon.

Nézzünk néhány motívumot, ami áthatotta a kiscsoportokat, bár lényegében már említésre kerültek a nagycsoporttal kapcsolatban. Az egyik a gyász, a veszteség témája. Ez személyes szinten, az ősök szintjén, a pszichodráma elvesztett hazai ikonjainak szintjén, vagy például a stafétaátadás motívumán keresztül is megjelent. A rivalitásról is már bőségesen esett szó. A kompetícióban álló, eleinte olykor hasadásnak tűnő különbözőségek fokozatosan békültek össze a kiscsoportok alatt is. A segítő szerep elengedése a játékba merülés és a taggá válás érdekében majd’ mindenki problémája volt, és különös terhet rótt például a kiképzőkre, akik hol megérintődtek és feltárulkoztak, hol pedig - olykor épp ennek következtében - visszazártak a biztonságot adni tudó vagy adni kénytelen segítő szerepébe.

Mind tagként, mind vezetőként folyamatos erőpróbának bizonyult, hogy bármelyikünk látszhat gyengének bármelyik pozícióban. Ez szorongással, szégyenérzettel járt, de többnyire együttérzést váltott ki a csoportból, és közös normák felállítását indukálta. Amelyek bármilyen evidensek is egyébként, ezen a hétvégén újra kellett fogalmazni őket. Leírni is különösnek tűnhet, de ilyen volt például, hogy a kiszolgáltatott protagonista igényli az elsődleges védelmet a csoporttól. Az evidenciák közös kinyilvánítása nyugalmat teremtett. A korlátozás vagy a „kell” érzete féket és piros szemafort eredményezett. Rejtett, informálisan, csoporton kívül elmagyarázott személyes konfliktusok is színezték egyes esetekben a dinamikát. Megjelent a játékokban a generációs rivalizáció is, például munkahelyi konfliktussal induló protagonista játékban (pökhendi, fiatalabb főnök), vagy, már a befejezéshez közeledve, egy bot formájában megjelenített staféta fölötti tréfás huzakodásban.

A stábcsoport nem vált igazán külön entitássá a nagycsoporttól. A gyorsan pergő események mindenki rugalmasságát próbára tették. Így például a kiscsoportvezetők az egyik helyzetben a nagycsoport tagjaiként kellett feloldódjanak, majd felelősségteljes vezetőként a saját csoportjaik történéseibe merültek, hogy aztán kisvártatva felbukkanjanak a stábcsoporton, mint az eseményeket átlátni és elméletben integrálni képes meta-szakemberek. Ennek a flexibilitás-próbának leginkább a stábcsoport esett áldozatul. Az első stábon a kiscsoportvezetők szinte alig adtak információt a csoportjaikon történtekről, ami a nagycsoport vezetőivel és a szereplési helyzettel szembeni ellenállásként jelent meg, de biztonságot adott a kiscsoportok tagjainak. Viszont csökkentette a helyzet hitelességét. Nem véletlen, hogy a hivatalos stábcsoportokat több informális magánstábolás követte, amit a résztvevők különböző trükkökkel igyekeztek akadályozni, például úgy, hogy a csoportvezetők asztalához ültek az étkezésnél.

A második stábcsoporton, so to say: "akvarista szakkörön" a már igencsak összegyűlt feszültség a kiscsoport-vezetők részéről pedig inkább a nyilvánosságtól fékezett ventilláláshoz vezetett, semmint pszichodinamikai elemzéshez. A helyzetre az egyik kiképző később empatikusan úgy reagált: a stáb megérdemelné, hogy egymás közt lehessen az intenzív napok végén.

A stábcsoport vezetője időnként az átlépett keretek megőrzése érdekében kiüzent a hallgatóságnak, így a stábülés nagycsoport-funkciókat is magához vont. Ilyen szabálykorrekció volt például, hogy nincs alkoholfogyasztás az aznapi szakmai program vége előtt, vagy hogy a tagok érkezzenek időben a stábcsoportra - egyik alkalommal egyetlen ember próbálta a kezdéskor körülülni a stábot. Másrészt felmerült, hogy nem szerencsés, ha a nagycsoport vezetője és a stáb informális vezetője egyazon személy. A nagycsoportvezetők két irányból is elszigeteltnek érezhették magukat: kevés információt kaptak a stáb többi tagjától a történésekről, hiszen a stábcsoport kukkolda jellege ezt megnehezítette, és a nagycsoporton kívül nem találkoztak közvetlenül a résztvevőkkel, csak informálisan. Ezekben az informális helyzetekben viszont rendesen kóstolgatták őket, talán éppen azért, mert nem volt fóruma a feléjük irányuló feszültség levezetésének. A nagycsoport vezetőiben ez a pozíció kíváncsiságot, a kívülrekedés érzését, néha irigységet és szorongást gerjesztett, amit a nagycsoportba fektetett munkával és a közben folyamatosan végzett helyzetelemzéssel tudtak uralni.

A hétvége lényegében betöltötte a szerepét. Az Egyesület egységét és harmonikus működését az effajta közös megmozdulások az első tapasztalat alapján előremozdíthatják. A korábban részletezett, sokszintű integráció alakulásához az intenzív élmény jó modellül szolgált. Ami nyilvánvalóan nem jelent pontot a mondat végén, de jelezheti az Egyesület fejlődésének egyik lehetséges útját. Kipróbáltatott a pszichodramatikus nagycsoport, mint újdonság, ha úgy tetszik „találmány”, és vezérfonalat adott a dinamika áttekinthetőségéhez. A pszichodinamikai hétvége abszolút főszereplője, és ily módon közös nevezője pedig – úgy tűnik - maga a pszichodráma volt.



2008 copyright: bgy

  Összegzés (letölthető)